One Direction történet, 8. fejezet (+16!)

 - Van itt lámpa? - kérdezte Harry. - Nem látok egy kukkot se.
 - Miért, mit szeretnél látni? - kérdeztem lehelletnyi gúnnyal a hangomban, majd megcsókoltam.

 Szenvedélyesen visszacsókolt mindannak ellenére, hogy mindketten a kicsit és nagyon részeg határánál voltunk.

 A pólója alá nyúltam, megpróbáltam lefejteni róla, de ő megelőzött, előbb az én felsőmtől szabadított meg.

 - Hagyd, majd én - mondta, és kibújt a pólójából, miközben alíg szakította meg a csókunkat.

 Felültetett a pultra, vagy valami pultszerűségre. Végig simított a hátamon, majd egy ügyes mozdulattal kipattintotta a melltartómat, és elhajította. Ezen elmosolyodtam, majd folytattam az utamat az öve felé. Ez könnyű volt, a nadrágja öv hiányában szinte próbálkozás nélkül megadta magát.

 Újból a szájára akadtam, de eltolt magától.

 - Most én jövök. - mondta, és kigombolta a farmeromat. Lassan húzta le a zipp-záromat, ezzel tovább nyújtva kínzásomat. Tudtam, hogy direkt csinálja.

 Ajkamat a nyakának érintettem. Ez használt, gyorsabban húzta le rólam a fölösleges ruhadarabot.

 Éreztem, milyen közel vagyunk a dologhoz, és talán e miatt hallottam meg a lépteket, amik veszélyesen közel voltak a raktárhoz.

 - Harry. - suttogtam.

 - Igen? - kérdezte normál hangerővel.

 - Sssst! - tapasztottam be a száját a kezemmel.

 A kilincs elkezdett mozogni, de az ajtó nem nyílt ki, hála elővigyázatosságomnak, hogy bezártam. Egy kisebb kő esett le a szívemről.

 - Hahó, van valaki odabent? - jött egy ismerős hang az ajtó mögül.

 - A fenébe Niall, hogy tudsz midig ilyen jól időzíteni? - sziszegte Harry.

 - Senki?

 Majdnem kitört belőlem a nevetés, de most Harry fogta be az én számat.

 - Louis, zárva! - sátált el Niall.

 - Huhh. - vettük le egymás szájáról a kezünket.

 - Harry, én... - de nem tudtam folytatni. Azt hiszem megértette, mert lehajolt a melltartómért, és a kezembe adta. - Sajnálom. - mondtam.

 - Én is.

 Felöltöztünk, tudatába voltunk vele, hogy bármelyik pillanatban feltűnhet valakinek, hogy eltűntünk.

 Nyitottam volna az ajtót, de Harry megfogta a kezemet.

 - Majd én.

 Arrébb álltam.

 Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Végig tapogatta a zárat.

 - Mi az? - kérdeztem.

 - Val, hol a kulcs?

 - A zárban hagytam...

 Leguggoltunk az ajtó elé, és tapogatni kezdtük a földet.

 - Na, még mindig nem zavar, hogy nem látunk semmit? - puffogott.

 - Azt hiszem megtaláltam. - mondtam, majd a kezébe nyomtam az apró tárgyat.

 - Valerie, nem tudom elfordítani, ez nem az a kulcs...

 Kétségbeesetten tapogatóztunk tovább, minden alá benyúlva, hátha elrepült, becsúszott, vagy leesett valahova, vagy valami alá vagy közé...

 - Valerie, ugye tudod, hogyha nem találjuk meg, segítséget kell kérnünk? - kérdezte Harry.

 Pontosan tudtam, hogy mi lesz ha nem találjuk meg. De nem akartam rá gondolni. Csak találjuk meg.

 - Harry, mond, hogy megvan!

 - Már vagy negyedjére nyúlok be ez alá a szekrény alá. Ha egyáltalán ez szekrény. Sajnálom.

 - Nem, nem, nem...

 A gyomromban az a furcsa érzés, mintha szorongatták volna, egyre jobban erősödött, szinte már elviselhetetlen volt.

 - Val, ha nem lesz meg...

 - Akkor próbáld meg kinyitni!

 Egy pillanatig csönd volt, gondolom engem nézett. Hallottam ahogy feláll és babrálni kezd a kilinccsel, majd egy kattanó hangot. Gyorsan felpattantam.

 - Zseniális vagy! - mondtam lelkesen.

 - Kinyílt? - kérdezte furcsállva.

 - Miért, nem te...

 Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és a beáramló fény szinte elvakított.